Édesanyám a mai napig azon nevet, ahogy kezdetben a tűt tartottam, a kisujjam peckesen kinyújtva, a többi görnyed,szorul a markom, nem is értem miért fájtak annyira.
Aztán gyakorlófonal már nem jelentett kihívást, más kellett.
Nem tudom miért, de az elején a terítők elkészítése tűnt a legkönnyebbnek, aztán kezdtem rájönni a tévedésemre.
Találtam egy szép mintát egy régi Diana számban, értelmeztem a jeleket, gondoltam ha valamit elfelejtek, vagy még nem tudok, megy majd közben is. Így készült az első terítőm, sokáig, néha az egyik kezemben a fonallal a másikkal meg a gépet nyomkodva, magyarázatot keresve az ismeretlen kifejezésekre.
Róla sajnos nincs képem, otthon csücsül valamelyik fiókban. Már a végénél jártam, amikor feltűnt, hogy ez a terítő, nem fekszik valami szépen az asztalon. Volt egy rész ami valahogy bővebbre sikeredett mint a széle.
Megnéztem a mintát, hát igen, még a legelején pár láncszemmel kevesebbet készítettem...de úgy voltam vele, nem bontom le, ez az első művem, lesz amilyen lesz.
Azóta már adtak ötletet, hogy ha jól kikeményíteném, lehetne belőle lámpabura is...meglátom, számomra már eszmei érték!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése